Garázs

Még 1993 végén nyertem a fent látható hordozható kazettás magnót (a köznyelvben: walkman-t) a már réges-rég megszűnt Jászkun Krónika című, Szolnok megyei napilap gálaműsorral összekötött sorsolásán. A cikkben a magnót nemcsak műszaki szempontból fogom bemutatni, hanem kiderül az is: hogyan élte túl az utóbbi 25 évet egy udvari garázs szekrényében azért, hogy 2026 tavaszán előszedjem, és kipróbáljam: működik-e még egyáltalán, vagy mehet a szelektív hulladékudvarba.

Amellett, hogy ez egy teljesen alapfunkciókkal rendelkező, bármiféle extra nélküli típus, esztétikailag szerintem kifejezetten jól sikerült: a korábban megszokott szögletes vonalakat lekerekített, íves formák váltották fel, a lejátszást/tekerést vezérlő gombok is jól beleillenek a készülékház formavilágába.

A típusszámot és a gyári számot tartalmazó matricát előrelátó módon az elemtartó belső részére ragasztották — megóvva ezzel a külvilág káros hatásaitól. Kellemes meglepetés volt, hogy az elemek használat közbeni elmozdulását gátló szivacs nem mállott szét az eltelt évtizedek alatt, ami egyébként igencsak gyakori jelenség szokott lenni ilyen korú fényképezőgépeknél, műszaki cikkeknél. Az AQ6421 kevés megemlítendő tulajdonságainak egyike, hogy ebbe már nem három, csak két darab AA-s elem szükséges, és mivel a szalagtovábbító motor elektronikusan szabályozott fordulatszámú, így szintén két darab, de 1,2 voltos, Ni-MH akkuval is üzemeltethető. Utóbbi áramforrás a ’90-es évek elején hazánkban még egyáltalán nem volt széleskörűen elterjedt: én is csak a 25 évvel későbbi „újraélesztés” során próbáltam ki az akkus üzemet.

Az elemeket behelyezve, nyitott kazettaajtó mellett megnyomtam a play gombot, és „tádddámmm”: mintha mi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban: szépen elkezdett forogni a szalagtovábbító és a feltekercselő tengely is. Gyorsan ellenőriztem a visszafelé tekerést is: az is gond nélkül működött. Ez azért volt kifejezetten pozitív meglepetés, mert ez már nem a holland, hanem a kínai Philips terméke, még ha ezt szerényen el is hallgatják a belső, ill. külső feliratokon. Őszintén szólva biztos voltam benne, hogy ennyi állás után a szíjak, ill. görgők teljesen tönkrementek. Nem így történt.

Az alapszolgáltatásokhoz kevés kezelőszerv is elég. A hangerőszabályzó melletti DBB kapcsolóval a dinamikus mélyhang kiemelés mértékét lehet beállítani. Annak idején a SONY kezdte a MegaBass névre keresztelt, kapcsolható mélyhangkiemelést alapszolgáltatásként nyújtani, ezt aztán más-más néven, de azonos funkcióval sorra követte a többi gyártó is. Normális (Hi-Fi) minőségű fejhallgatóval még „low” állásban is zavaró az extrém mélyhang kiemelés, ám a korabeli, olcsó (legtöbbször a készülékhez alapból adott) közepes, vagy inkább gyenge minőségű nyitott fülhallgatók esetében némi javulást okozott a hangzásban.
A kazettafészek ajtaján lévő fekete-fehér "1 Philips" feliratot már én ragasztottam fel egy VHS videokazettához tartozó matricáslapról még a ’90-es években. Eredetileg nem ezen a helyen, hanem a jobb szélen volt a gyári matrica, amely a készülék „extráira” hívta fel a figyelmet: „DBB, DC JACK, AUTO STOP”. Tehát a fentebb bemutatott mélyhang kiemelés mellett a külső tápegység csatlakozóra, ill. az automatikus végálláskapcsolóra kellene büszkének lennünk. Utóbbi egyébként csak lejátszás módban kapcsolja ki a motort, amennyiben a szalag a végére ért. Tekerés közben mindaddig feszíti a szalagot, amíg meg nem nyomjuk a stop gombot.
A matrica a legnagyobb gondosságom ellenére már a készülék új korában rövid időn belül elkezdett felválni — éppen ugyanúgy, mint ahogyan az az Ebay-es FrenchGirlsShop nevű felhasználó termékfotóján is megszemlélhető:

A hordozhatóságot segíti, hogy a sétálómagnókat nemcsak zsebben, hanem övre tűzve is lehet viselni. Ennél a modellnél ráadásul az övcsat igény szerint lepattintható:

A ’80-as évek korai magnóival összehasonlítva a modernséget jelzi, hogy ebben az esetben maga a készülék már csak alig nagyobb, mint a kazetta amit bele kell helyezni. Jó ötlet lenne a betekintőablak, hiszen segítségével nemcsak azt lehetne első ránézésre megállapítani, hogy van-e kazetta a magnóban, hanem az orsókon lévő szalagrészek mennyiségéből azt is, hogy az elején, a közepén, vagy a végén áll épp. Csakhogy itt a betekintő ablak teljesen sötét színű, és mivel belül nincs semmilyen fényforrás, amely átvilágítaná azt, így használhatóságát tekintve olyan, mintha ott sem lenne.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy a negyedszázadnyi állás ellenére mechanikailag működőképes maradt a magnó, még mindig kérdéses volt, hogy elektronikailag is rendben van-e, ezért előtúrtam három (mindvégig szobahőmérsékleten, szekrényben tárolt) hangkazettát, amelyeket szépen sorban meg is hallgattam. Mivel a magnó eredeti fülese már nem volt meg, ezért egy Audio−technica zárt kivitelű, stúdió-monitor fejhallgatót csatlakoztattam hozzá, ami kicsit olyan, mint a benzinmotoros szovjet kertikapába prémium adalékolt 100-as üzemanyagot tankolni, de legalább elmondhattam, hogy nem a fejhallgató a leggyengébb pont ebben a hangtechnikai láncban. :)

1) Elsőként a fenti fotó bal szélén látható gyári műsoros kazettát helyeztem be (six6 records - NRB:58), amely egy 1994-ben kiadott electro/garage house stílusú válogatás album. A lejátszás közben folyamatosan változó hangmagasság, és a zene ütemének állandó ingadozása alapján elsőre csereértett nyomógörgőre, ill. megnyúlt szíj(ak)ra gondoltam, amely egyáltalán nem lenne meglepő egy ilyen korú magnó esetén.
2) Ezután következett a középen látható fehér, 1976-ban kiadott — tehát a teszt idején 50 éves (!!!) — Santana kazetta (CBS - 40-81359), amely kifogástalan dinamikával, ill. a csak a számok közti szünetekben hallható szalagzajjal teljes mértékben  ellentmondott annak, amit az ember egy ennyi idős hanghordozótól várna. Egyúttal cáfolta azt az előző feltételezésemet, miszerint a magnó hibája okozta az első kazettánál tapasztalt nyávogást.
3) Végül egy olyan kazetta (TDK AD-90) került a magnóba, amelyet eredetileg üresen árusítottak, és én magam készítettem rá felvételeket CD-ről, normális Hi-Fi magnódeck-ben. A három közül ez a kazetta a „legfiatalabb”: a benne lévő Rotring ceruzával kitöltött papíron 1998-as évszám szerepel, amely így is 28 éves életkort jelent. Szintén kifogástalan minőségben szólt róla mindegyik felvétel.

---

A teszt két meglepetéssel szolgált számomra: az egyik, hogy miközben a minden szempontból alkalmatlan körülmények között negyedszázadon keresztül tárolt olcsó, kazettás magnó 32 éves kora ellenére teljes mértékben működőképes maradt, ugyanezen idő alatt a végig szobahőmérsékleten tartott, gyári műsoros kazettában lévő szalag állásában megnyúlt, és gyakorlatilag használhatatlanná vált.

Forrás: Volt magazin - 1993 március @ Arcanum Digitális Tudománytár

„A hamisítvány megöli a zenét!” — hirdették minden felületen a hazai lemezkiadó cégek a ’90-es években, miközben évekig harcoltak a házilag készített, de főleg a hétvégi piacokon pénzért, töredékáron, számla nélkül árult másolatok ellen. Pénzügyi/jogi szempontból teljesen jogos volt a felháborodásuk, ám ebben az esetben épp a hivatalosan, boltban vásárolt, gyári műsoros kazetta ölte meg a zenét, miközben a normális minőségű üres kazettára CD-ről másolt (tehát az ő értelmezésükben: kalóz) példány kiváló minőségben a mai napig is megőrizte a felvételt…